Ahányszor csak hajóra ültem,
a vihar mindig újra jött,
éreztem félő halál-lázat,
mikor széjjelvált a bordázat
s voltam mindig hajótörött.
De a habokkal birkolózva,
mikor a szív már elalél,
és nem vár semmi, semmi jóra,
mindig találtam új hajóra
melyet felém hajtott a szél.
És mentem tovább egyre, egyre,
fáradtan, elaléltan, sután,
millió őrült küzdelemben
és kapaszkodva mentem, mentem
egyik hajón, a másik után.
Kit érdekel, hogy most másképp lesz?
Orkán se bőg, vihar se szánt,
papírhajóba ülök szendén
és rózsaszínű partok mentén
bolyongom be az Óceánt.
S ezen a hajón nem fog semmi,
se szél, se szirt, se tűz, se víz,
ez a habokat egyre rójja,
s ez a hajó annak hajója,
ki mesét vár és benne hisz.
Mit nekem most a régi gondok!
Csak gondolázom csendesen:
s az Óceán ezer csudáját,
delfint, tündért, repülő ráját
minden éjszaka meglesem.