Valahonnan a lenti síkról még füstölnek az emberi szívek.
Mi már kioltottuk a magunkét,
kék tóba mártottuk, a kormot is lemostuk.
Lám, húszegypár évesek vagyunk s máris lehetünk
bűn nélkül pajkosak,
szállunk,
mint Isten lapdái a halavány csillagok közt.
A szegfüket itt nektárral locsolták.
Az útakat itt felhőkkel vattázták.
Amint megyünk, dúsillatú piros rózsákkal csiklandozzuk
az alvó angyalok arcát
s íme, ébredezik az egész mennyország.
– Jó reggelt, Leonardo da Vinci,
köszönjük,
hogy megfestetted a mosolyunkat!