Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
szétdúlt lombjait mifelénk –
s hallanád dacos felzúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
A vén templomot veszik körbe,
(az se tudja, hogy mire vár még...)
csupa zizegés, nyirkos ének,
csupa agg mese, csupa árnyék.
Most, hogy az ősz már fújdogál
és minden nyári szenvedélyt öl,
vágyódva esdek, hogy gyere:
hadd, meséljek a gesztenyékről.
Tegnap, amikor erre jártam
az alkonyatban egyedül,
hogy lombjuk már hervadni kezd,
elárultam véletlenül.
Oly búsan néztek akkor engem
ködön, esti homályon át,
mint egy virágzó asszony nézi
legelső szál ezüst haját.
Poézis volt és őszi szépség
szivemnek könnyes két vendége
s az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldúsként ült a béke.
Szemem behunytam... Most didergek
Félek, mert olyan nagy az ősz –
Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,
ha véletlenül erre jössz.
Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
dúlt lombjait most mifelénk
s hallanád dacoló zúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
Bizony mondom, ha sose égtél,
most fellobbannál, mint a láng,
s mert nem akarunk halni még,
halkan egymásra hajlanánk.