Asztalomon gyöngyházhajócska,
mintha csak utasokra várna
és Abbazia áll felírva
az ezerszínű vitorlára.
Nagy utak után itt kötött ki
egy rímfaragó asztalán:
Csillogó nászemlékül hozták
messze útról apám, anyám.
A kis hajóba száll a lelkem,
hullámon ringok, félig alszom:
Anyám: legfehérebb virág,
tizenhatéves szőke asszony.
Szellő csapott a kék vizekről,
csöndes-sóhajú, álmodó
s a kék vizek kagylós mélyéről
elindult egy gyöngyház-hajó.
S egy furcsa sziklán partra szállt
sok-sok hitem, ezernyi titkom
s a gyöngerajzú tarka nippen
a zászlórudat megsimítom.
Minden rossznak és minden jónak,
ennek a sok-sok írott szónak
oka, szülője, ringatója
ez a filigrán könnyű csónak.
Asztalom bíboros posztóján
kikötve áll és egyre nézem –
félig húnyt pillák alól látva,
mintha lebegne útra-készen.
Távolról olasz zene zendül,
édes illatok, csupa rózsa
és úgy megsajdul hirtelen
anyám egy tüzes régi csókja!
Ezért lettem vágykergető,
siralomvölgy síró lelence,
pedig tanultam: van mennyország,
örök álom és kék Velence.
...A parancsnoki kürtöt egyszer
egy őszi este fölveszem
s a kék vízek meleg honába
visszahajózom csöndesen.