Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló törpe bajnok.
Te sóhajtozol, Istenem,
S én jobbra hajlok, balra hajlok.
Csak gyöngén tartasz a kezedben,
mert lanyha szolgád vagyok, vásott
s ezért zizeg az esti szél:
A Te szomorú sóhajtásod.
Lehetőségek klastromában
annyi elrejtett fáklya-szent él!
Uram, hát mi az érdemem,
hogy megláttál és kiszemeltél?
Viaszk vagyok és rongy szövétnek,
mit se tanultam, mit se láttam
s Te tudod, hogy egy gyertyaláng
nagyon kevés az éjszakában.
Erdei sok-sok sétaútban
szemed már nagyobb éjt is vert át
és mégis viszel engemet:
lengő, libegő pisla gyertyát.
Neked köszönhetem, hogy néznek,
s hogy engemet is néha látnak,
s hogy csudálkozva bámulom
sötét ívét az égerfáknak.
Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló gyönge bajnok. –
Neheztelsz-e rám, én Uram,
hogy jobbra hajlok, balra hajlok?
Úgy szeretnék kedvedre égni
reszkető, boldog éji útban! –
Ha gyöngeségem fáj Neked,
sóhajts nagyot, – s én kialudtam.