Mikor fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz –
fekete ló, fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.
Temetésre megyek tán ezredszer,
akácos ucca, elmarad a ház, –
halott vendégem alszik, mélyen alszik –
Istenem, be rég megfogott a gyász!
A temetőnél ezredik megállás;
mennyi temetett álom, mese baj!...
Ruhámtól hogy elüt az aranysujtás
és arcomtól a néhai kacaj!
Hej, úgy szeretnék néha trappba menni
erőmmel, mit a sors még meghagyott,
de hátam mögött halotti zsolozsma
és szellem-szemmel rám néz a halott.
Megint csak lassan, lassan poroszkálunk,
az őszi útra lelomhul a köd,
s a pillanatok örök temetése
sötét fátylával újultan beföd.
A sírkövekre annyi minden írva! –
megfagyott tavasz, elhullott szirom. –
Rámhull, jaj, rámhull ez a szürke bánat.
Most is, amíg e sorokat írom.
...Ahol fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz –
Fekete ló fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.