Házunk fölött táncol minden este.
Felbámulok rá: szomorúak –
Süket fülembe bele-belesajdul:
nyerítenek a csillag-lovak.
Fénykerekeket ilyenkor kefélnek,
tükröznek lelkem gyémánt-falán –
Őszi juharként kérdésre bólongok:
Kit vártok? Mire? Engem talán?
Várjatok! Előbb mosolyogni vágyom;
Krisztus keresztjét számra teszem,
megsimogatom ágyam utoljára,
s ezt a versemet befejezem.
... Az őszi esték névtelen varázsa
csukott ajtómat zörgeti most,
ősvendégem az októberi szellő,
meglebbenti a tört papirost.
Bezizzen egy-két őszi kis levélke,
elaszott, kedves, csúf vándorok,
s amint búcsúzó igét mondanának,
csodálkoznak, hogy csomagolok.
Szólok hozzájuk testvér-diadallal,
s lázas agyamban csörtet a vér:
Íme, lássátok, úgy-e, hogy megmondtam:
várakozik a Göncölszekér!