Tépő szeg van a betűben, dalban,
a zengő nóta zord fakereszt –
Meghívogatnak csókosan, némán
s halni kivánva ezen a szép fán,
én sóvár szívem el nem ereszt.
Keveset jártam, mégis lankadtam,
s dőlni szeretnék valahová –
Érdes bitóhoz simulva mennék,
ha fájna is, de rajta pihennék,
csukott pillákkal, nagyon soká.
Furcsa vágyamat magam csodálom:
minek is tövis homlokomon?
Nagyon zokogva, nagyon szeretve
borulok rá a kemény keresztre,
s szálkás derekát megcsókolom.
Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot,
csendüljenek a dalos szegek:
mielőtt az éj fátyolát vetné,
ritmussal törd a csontomat ketté,
s rímekbe halkult halott legyek!
Szépen szeretem ezt a világot,
azért teszek most ilyen nagyot:
mindent adva és semmit se kérve,
fájdalmas szépen meghalok érte, –
de harmadnapra – feltámadok!