A Kozmosz nagyszerű, tűzcsóvájú, dohogó
teremtése ismétlődik bennem.
Dimenziónélküli, lélekszerű, furcsa
tűzködök és gőzök gomolyognak
idebent.
Gomolyognak, forognak, pöfögnek
és keringenek veszettül.
Nem látom a célt.
Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,
forgásában amint sűrűsödik.
Forr, buborékos: éget.
Kivágom magamból külön bolygónak
és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek látom
és ilyen lesz belőle, mint ez itt
s az emberek messziről távcsövezve
Versnek keresztelik.
De a Törvények haladnak, nem állnak meg,
halódás jön a születés ősmelegére.
Rövid napok multán, borzongószelű estén
kezembe veszem ezt a papirt,
meg sok más keringőt, teleszitáltat,
olvasom, megcsóválom a fejemet,
mosolygok, felnézek a holdra:
Milyen különös-idegen!
Milyen messze van!
Milyen hideg!