Morajló, szörnyű vizet látok.
Összegyűjtött minden sikolyt:
Az Ontarió és a Gangesz
s a magyar Tisza összefolyt.
A fekete ár hömpölyög.
titkokat beszél és susog,
feléhajolnak síró fűzfák,
sötétvonalú ciprusok.
A zörgő parti nádasok közt
gonosz nézésű est lapul.
Messziről csónakok suhannak
szomorúan, gazdátlanul.
Minden csónakra név van írva,
– betűk ásítnak hideg űrt –
és köztük ott van az enyém is –
(Szegény már félig elmerült.)
És panaszkodnak síri hangon:
– Nagyot akartunk, igazat;
még célt is igért hajdanában
valami zengő virradat.
Hittük, hogy leszünk életmentők,
ha áldozatot gyász kutat;
halászoknak fogást jelentünk,
szerelmeseknek nászutat.
Vezetőink a vízbe haltak,
elszakított a gonosz ár
és sötét éjben, nyirkos éjben
csak egyet tudunk: soha már!
... És elmerül az egyik sajka,
másik suhanva messze tűn,
Beethoven gyászindulót játszik
felzúgó vihar-hegedűn.
Pillanatnyi célos hívással
néhány villámfény felragyog –
S mennek végtelen, hosszú sorban
a titkos sötét csónakok.