Hiába tömök zsebkendőt a számba.
Nem gyermeksírás az enyém.
Korbács. Vér. Töviskoszorú.
Sötét gyárkémények vigasztalan kürtölése.
Túlnőtt a fájdalom a hegyeken,
a megrémült csillagokon.
Iszonyatba-lapult kutyák
halálosan vonítanak.
Most cserben hagy az emberi szó,
a nyugtató ütem, a mérsékelt zengés.
Ó – nem alkotás ez.
Csak bámulás a sárga lámpafénybe.
Csak szűkölés, fuldoklás. Egyetlen ordítás.
Panasz az egész világnak.
Az egész világnak,
amelyből nem áll mellettem senki.