Ha önmagamat nem találom,
szembemosolyog ódon álom.
Fekete zászlók lengetése,
naíni ifjú temetése.
A sereg lépte döngve árad
s az ifjú arca olyan sápadt.
Veletart titkon minden őse –
Nincs messze már a temető se.
Az anya sikolt: hol a béke?
Egyetlen volt és vége, vége!
Elfordul ki-ki, hogy ne lássa
s felbúg a tömeg jajgatása.
A halott fekszik néma testtel –
A keresztútnál jön a Mester:
Lépteit lassan arraszánja,
s kíséri pár hű tanítványa.
Örömös arccal, felragyogva,
az ifjú kezét kézbe fogja.
Szavára lüktet, él az élet:
“Ifjú, ébredj fel, mondom néked!”
... Régi vonalak, régi emlék,
Bűnös volnék ha továbbmennék.
Ágyamra én is leomoltam
nagyon keserűn, nagyon holtan.
Vittek. A szívem jéggé hűlt ki...
Szerettem volna menekülni.
Menteni ezer léha kincsem
és vergődtem a vasbilincsben.
Aztán kérdeztem: hova futnál?
Jön a Mester a keresztútnál.
Kétségeimet mind elástam
és hiszek a föltámadásban!