Csöndes szép este van,
csak néha mesél
öreg világról,
vén legendákról
az ablakomba hajló
sok-sok levél.
Testvéreimre gondolok,
akiket vert az átok
és hallgatom
a suttogást:
Istenem! – Fiúk,
ha hallanátok!
Elmondják, hogy itt
búsak a magyar lányok
és jaj, mindegyik árva
és köd borult
körös-körül
a Hargitára.
Elmondják, hogy itt
szomorúbb a fűzfa,
nemesebb a kőris
és szebb itt minden
mindörökké,
ha temető is.
...Terveket temetek,
elhagyok
mindennap százat,
de mégis, mégis:
szívem se lázad:
itthon vagyok.
Ti messze ácsorogtok,
hol a siket
Duna siet
s ívlámpafénynél
idegenül nézitek
a nagy vizet.
Erre minálunk
millió csillagú
végtelen bolt
s úgy tud sírni
és fogni és hívni
a Szamos, a Körös,
a Maros, az Olt...