Ha nincsen már egetverő
kurjantás és izomerő,
csak ülni kell és nézni ki,
ahogy a szellő repiti
a járdán a hullt levelet
s az égen a fellegeket.
Csak ülni kell és nézni messze,
a Semmi tengerén evezve,
seszínű, álmos, néma habban,
derengő torkú alkonyatban
és azt gondolni, hogy – mese,
lidérc, babona, semmi se.
Szellemet, múltat nem idézni.
Ha ajtót nyitnak, meg se nézni,
csak ülni, mint a holtak álma,
fakult verseket recitálva
forró nyáron, hideg telen,
bámulva és idegtelen...