Olyan gyönge, halk, oly álmos, oly
könnyű lettél most, én szívem,
mint matt tükörben lágy mosoly,
üvegre festett ifjú szent,
akin átcsillan őszi nap
s szelíd emlékezést jelent.
Pasztell-fellegen fekszem úszva:
tovaszálló kép, képzelet,
túl mindenen. Két hattyú húzza.
Körül nagy kékség. Tiszta semmi.
Kezemet sóhaj lengeti.
Most minden dolgom így pihenni.
Körülöttem sok gyöngyvirág,
ibolya, nárcisz, orgona,
hóvirág, szegfű, gyöngyvirág.
Hogy a két hattyú vonni bírjon,
buborék lettem, Hópihe.
Jó így. Ámen. Anyám ne sírjon.
Böngészek édes, messzi bún.
Ez minden szentek édene,
fényreszketés, Elysium.
Semmi sem volt és semmi sem lesz.
Most szájon csókol egy kis angyal,
aki hasonlít kedvesemhez.