Olyan fekete tábla ez a lélek
és olyan nagy és annyi odafér
s annyi alak van, annyi hófehér
néha krétával megkörvonalazva
és ha nem látom: alig, alig élek.
Régi arc, új arc, kedvesek, de árvák
viritó rózsák, szomorú szemek:
megannyi titkolt, furcsa reteszek,
mik múlt ajtókon oly annyira fájnak,
a bánatokat enszívünkbe zárjuk.
Ha ezek múltak, mért jöjjön a többi?
Minden csak álom, semmi, semmi más:
fekete táblán hófehér írás –
és van úgy néha, hogy őrülten vágyunk
véres szivaccsal mindent letörölni.