Ilyenkor áll az ember s a függöny dúsan omló selymét simítva, csak néz. A csend, mint sima olló, (máskor fényes két szára alkonnyal oxidált most) lélekbe vág, vigyázva, hogy formásat, szabályost
vágjon ki: tiszta mintát, szép fodrot, arabeszket, mint papirból a gyermek, bár lázas ujja reszket, vagy sziluettes művész, ki nyír és nyes kitartón s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton.
Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl. Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal arcokat ont a lelke. Most mindent összefoglal:
szavakat, tetteket, kis félszeg mozdulatokból szelid történelem nő, talán anyjára gondol, talán két furcsa szemre, melyet tiz éve látott egy kórház folyosóján, csak pillanatra látott
s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj, mint künt az ablakon túl a téli, végtelen táj hűvös, acélkék íve, mint a kert puszta fája, a tó jegének zöldje s az alkonyat lilája, –
tán tizennyolc esztendő előttről jut eszébe egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe, akivel együtt csúszkált a jégen három ízben s nehány nap mulva meghalt, szegény, difteritiszben,
vagy kortyokat szürcsölve jó, enyhe fájdalomból, egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol: milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne...
Csak áll az ember. Vajjon milyen lehet a béke örök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke e vékony és törékeny, finom üveglapon túl: s képzeletében ott jár mozgó, fekete pontul
ultraviola völgyben, hol a távoli térség egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség, ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága,
ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve madarak szárnya terped – s bő, halványkék mezekbe öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.
Cookies on Poetry Cove