A mezők finoman rezegnek.
A fekete ég ma éjszaka sem
hasad ketté, mint a rozsdavörös
trombitaszó hirdeti folyvást.
Világoskék a hó, az országút
fölött ezüsthullám viharzik.
Aki rálép, magától repül
kedveséhez, ragadja a fény.
Mennyi fenyő törik le ropogva!
Mennyi szép pásztorleány tűnik el:
mosolyuk még világít gyengén
s aranyhajuk utánuk füstöl.
De én csak itt maradok.
Arcom fehér, mint a titok, mely
mindig holnap lesz eljövendő.
S ujjaimból kiserked a vér.
A kovácsműhely előtt
narancsvörös a hó:
odabent emberek kalapálnak
ropogó lánglobogásban.
És fenyőágat szagolok,
úgy megyek átal ezen a bolond
falun, üvegcsengőkkel csilingelek,
szeretek és csodálkozom.
Mindig vendégem van, aki
izgat, akit nem látok s akinek
ujjongok, mint a tél örömének.
Ha eloltom a lámpát,
tele van,
tele van csillaggal a szobám.