Az ingaóra érces hangja
komolyan és régen elzengte az éjfélt
és én ültem magamra hagyva.
Odakünn pislogtak a csillagok
s a bólongató, nagy sötét akácsor
képviselte az életet,
meg a Hold,
meg sok kicsi, fehér felhő-foszlány,
melyek felette átlebegtek.
Akkor nagy csend volt
s a szobán átsuhant
kilencmillió négyszázhatvanezer
nyolcszázadik perce életemnek...
s én belejajdultam a sötétségbe
vágyón, szenvedélyesen,
Maradj.
Az égen bárányfelhők usztak
s meg kellett volna halnom akkor,
mint mesebeli öreg Faustnak!