Oltáron égő gyertya.
Együtt merengünk áldozati bún
s a pap ajkára, hogy arcomra nézett,
odafagyott az evangélium.
Aztán folytatta.
S én is olvastam bús-fekete könyvből
az ősi szép igét:
És egy majorba értek, melynek neve Getszemáni.
És magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost
és elkezdett reszketni és borzadni...
És mondá nekik: Szomorú az én lelkem mind-
halálig – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És olyan lett az Ő verejtéke, mint a földre
lefolyó vérnek csöppjei – – – – – – – – – – – – –
Keljetek fel, menjünk, íme, aki engem elárul,
közel van. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Orgonabúgó kismise alatt
susogtam bomlott, síró szavakat,
s könnyes arcomat kezembe temettem:
Éjsötét a kert... a szívem beteg...
A fák között már fáklya közeleg... –
Egy kevés idő és nem láttok engem.