Álomra hajlott már a zöld futópaszuly.
Az esti szelek szája tárogatóba fúj,
nyöget valami régi kuruc éneket,
gyerek-sírású álmot, elmult éveket,
sötét vitézkötést vitézlő várnagyon –
Gondolom, hagyja abba, únom már nagyon.
Ringó nyugágyam mellett kis tücsök terem.
Hegedűjében csupa csikló szerelem
s amíg felringanak feszültáramú csókok,
hajdani esti séták, holdsugaras bókok,
szívemből száz emléket zuhatagba mos ki –
Gondolom: jó lesz ezt a tücsköt eltaposni.
Azután messze éjben, nádasok felett
röhejes dalba robban lángos őrület,
a hangja átkozódó, tépő és irígy:
cibálthajú aggastyán énekelhet így,
kitárt karokkal, minden őrületnek atyja,
amint nádasba tévedt eszét hívogatja –
és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:
Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond...
És mondom halkan: ez a végtelen, kusza
nagy relativitás legmélyebb himnusza.
Aztán felállok és szobámba ballagok.
Befüggönyözök félve ajtót, ablakot,
ideges ujjam reszket, gyertyacsonkot állít,
körberakom halott őseim koponyáit
és mint komorpalástú pap, mikor temet,
énekbe kezdek én is, hangom elreked:
Körülöveztek a Halál nyögései,
a pokol kínjai elfogtak engemet – – –