Kicsit elbiggyesztettem a számat,
én durcás kis fiú,
hogy hátat fordítottam a világnak.
Valahol messze tücsök ciripelt, –
a mélykék égről csillagok néztek,
de mind, mind olyan álmosan,
s én betévedtem a ligetbe.
A fák:
talán valami titkot sugdosódtak –
A fák: elhallgattak, amikor beléptem –
Halálos csend volt –
a tó körül is.
Elmerengtem
régi lázon, s azt hittem,
hogy csolnakázom
és körülöttem álmok zavartak
hogy magányos padon ültem.
Nevetősen jött elémbe
minden régi ismerősöm,
nevetősen, kacagósan,
cirógattak
csókot adtak
s azt hittem, hogy gondolázom,
ringatózom, csolnakázom
valakivel...
A tó kristályosan mozdulatlan volt,
mint szép álmokban jegecedett lelkem,
s úgy féltem,
hogy fel ne csendüljön most legalább
egy mai napi strófa
s álom tündérem nehogy való mezbe jelenjék meg,
s kavicsot dobjon a tóba.
Én ültem és a fák hallgattak tovább.