A lucskos ár, a verdeső,
a locsogó, a tocsogó
még arcomig is felfecskendez – –
ez vándorlás, ez sárba-séta
s bár szennyező, bár szomorú
valahogy mégis szörnyű szent ez.
A lucskos ár, a verdeső
a locsogó, a tocsogó
bokáig nyeli lomha lábam,
s én megyek, megyek, megyek búsan,
lehajtott fejjel, cammogón
nagy, szürke felhők bánatában.
Mert nem azt hívják vándorlónak,
ki futva tör egy kapuhoz
és lelke vágya egy-való;
igaz vándor, ki így megy, így megy
és minden álma az eső,
a tocsogó, a locsogó.