Megkértél: írjak emlékül néhány sort
S oktassalak valami bölcsességre!
Mondd: honnan vegyem én a bölcsességet,
Mikor utána égőn epedett
Már annyi ezred annyi milliárdja,
S színes szavaknál nem lelt egyebet?
Jaj, mit írjak neked?
Azt írjam, hogy a bölcsesség
A szenvedés, a bánat? –
Hogy szépség nélkül nincs boldogság
És nincs szépség, ahol az ember
A fájdalomtól menten állhat?
Azt írjam, hogy a bölcsesség
A nyugodt semmibe-vevés,
Nevetve-eltűrése minden sebnek,
Bár mélyre vág a kés?
Vagy írjam, hogy a bölcsesség
Nyugodt várása a titkos jövőnek,
S míg mögöttünk az évek egyre nőnek,
Fontoljuk meg, hogy nemsokára
Minden, amit most valaminek látunk,
Szétfoszlik, semmivé lesz!...?
Hogy elmúlik a föld, a gond, a vágy,
A csók, a bú, a sírás és írás,
És minden akarás,
Mint széjjelpattan minden buborék?
Melyiket írjam?
Melyiket mondjam? Ítéljen az ég!
Te pedig addig ne vágyjál írásra,
Csak olvasd a papírt,
A szűz, fehér papírt,
Amelyre még por nem szállt,
És kéz nem írt!
... Hidd el nekem:
az ő beszédével a nagyvilág
Sok bölcs igéje fel nem ér.
Ha bölcsességre vágyol,
Maradj te is fehér, fehér!...