Tudom, hogy emlékszel még.
Akkor magosra mentünk.
Odafönt, valahol a félúton
leültünk egy márványobeliszk alján.
Az őszi nap csörgő aranyakat gurított ránk
a magosból,
messzire templomtornyok és háztetők guggoltak,
mi pedig hallgattunk mélységesen.
Egy aszott levél volt a kezemben s egyre duruzsolta:
“Meghalok, jaj, jaj, meghalok.
Elfelejtettem ölelni a nyáron,
elfelejtettem csókolni és sokat szeretni.
Meghalok, most már meghalok!”
Akkor hirtelen úgy jött,
hogy jó volna őrülten megölelni téged,
magammal rántani a lejtős, párnás oldalon
és süppedő, holtan-zenélő levelek közt
cikázni, gurulni, motólázni veszettül
egyre gyorsabban alá,
csókolni, lihegni, –
– aztán valahol nagyon mélyen
összetépetten, semmivel se törődve többé,
piszkosan, bután elereszteni a vágyat
és aludni, aludni, aludni!
Akkor rám néztél nyugodt, mély szemeddel.
Egy hideg-tiszta hegyi lehelet
kiröpítette kezemből az őszi kísértőt
és én csöndesen megindultam utánad,
fölfelé a szerpentin úton,
még magosabbra.
A csúcs felé.