Körül a tenger végtelen,
csobog, susog a hallgatag hab.
Jaj-szavak búgnak itt is, ott is,
de tompa mind és fátyolos
és egyre halkabb, egyre halkabb.
A templomtornyok imbolyognak,
tejszínű, ködös, sűrű pára
száll be a házak ablakán
s álmosan készül el a város
a reménytelen éjszakára.
Egy-két alak megy még az uccán,
lépése álom, mese, múlt –
Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz
s aztán egyszerre nem is látszik,
ködbe merült, álomba hullt.
Sápadt, szép kicsi leányarcok,
mosolyai egy-egy betegnek –
zsibbadtan, ólmosan szétfolynak
s mint titokzatos boszorkányfüst,
réveteg-lágyan ellebegnek.
Az utolsó fény is ellobban
és vissza nem tér már soha...
Tengerrel, köddel, éjszakával
összecsitúlva elmerült az
emlékezések városa.