Lágy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
S a libegő, zöld levelek
Halkan susogni kezdenek.
Ki érti meg beszédüket?
Fekete könyvet forgatok
Benne egy porladó levél. –
Az orgonáról van letépve,
De nem figyelhet, mert halott,
S a suttogásból mit sem ért.
...Szomorú csendes lányka tépte,
De régen volt már s ő sem él:
Tavaszt, virágot itt hagyott
És szótlanul a sírba tért...
Fekete könyvet forgatok
S a múltak árnya megjelen
Itt sétáltunk mi csendesen
Az illatos, zöld kerten át,
Így suttogtak az orgonák...
Emlékezem... Emlékezem...
Fájó szívem
Csitítom;
Elfeledni
Nem bírom,
Előttem áll, emlékezem...
Selymes haja,
Kék szeme,
Csengő szava
Szép zene...
Még hallom csöndes éjeken!
Angyal volt ő,
Drága, jó,
Tiszta volt ő,
Mint a hó
Előttem áll, emlékezem...
Fehér, mint a
Liliom, –
Elfeledni
Nem bírom!...
Emlékezem!... Emlékezem!...
Annyi seb újul, annyi régi!
Felszakad fájó zokogásom,
Sírok az örök elmúláson, –
De aki meghalt, meg nem érti.
Nem tudja: mi fáj idebenn.
Ő alszik, némán, hidegen,
Mint hervadt levél, hervadt álom,
S ha kérdezem, nincs felelet.
Olyan vagyunk, mint
Két levél:
Egyik meghalt,
Másik él...
Másképen ez már nem lehet!...
Langy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
És susognak a levelek.