Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod. Előkelő lesz és szelíd, – bágyadt kövek csillognak ujján s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.
Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll, hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol. Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.
Ez már a révek réve, melybe be nem tolakszik semmi nyers, új viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly, egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.
A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat, az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat, ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:
pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyulva oszladozzék. Ám a szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását, mely utat enged, hogy a sűrün fénylő, tiszta égre láss át,
mint templomablakon: csak néz s egyszerre te is odanézel s orgonát hallasz búgni messze s szivedre nyulsz tétova kézzel... – Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen, aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen
s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe, mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.
Cookies on Poetry Cove