A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.
Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.
A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.
A szívünk száraz lett belül,
az ördög is mellünkre ül
s ha csillag gyúlna végre kis
fénnyel, kialszik fénye is.
Kiittuk mind a kútakat,
bejártuk mind az útakat,
de mint zuguccán árva bolt,
minden sívár és megrabolt.
Ember, ló bús igát von itt,
kutyuskám hajnalig vonít,
ezer mártírhang esdekel
s fegyvergolyótól esnek el.
Zsufoltak már a börtönök,
a börtönfal tompán dönög,
Tébolyult koponyák ütik...
S a sürü köd mind sürüdik.
A vágy is csupa undor itt,
s a csillapult vágy undorít.
Azért kérdem keservesen:
Mi lesz velünk, szerelmesem?
Jobb lesz, ha bújdosó utunk
keressük már és elfutunk,
ne ártson semmi ellenünk. –
Mi értjük egymást: elmegyünk.
Nem kell nekünk, csak kék mező,
csak szél, mezőkről érkező,
csak kék szavak és kék imák
s Isten kezéből kék virág.