Arcodra folyt a sötétlila árnyék.
Ütemes munkájukat abbahagyták már az evezősök.
Tán most jön a nyugalom, gondolod
s kezeink keresik egymást.
Gordonka zendül a tavakon túl,
csillagok szikráznak a szurkos fenyőkön.
Ó, jöjj, harmónia: sóhajtva várunk
és sziklára koppan a könnyünk.
Borzongó szél, ezüstgitár, északi fény.
Halkmeleg a szerelem, mint a gyermeklehelet.
A halál fölébred a porló, sötét avarban,
tépett mosolya felénk világít.
Nézésed puha, mint a vén kövek mohája,
a mécs elrebben
s én egyedül maradok.
Ódon lanton peng a szomorúság,
zeng-bong:
szívem, szívem, szegény szívem.
Hervadt virágok párnázzák szobámat.
Hideg barlangok szele sóhajt.
Hangtalan villámok cikáznak.
Lebegés ez, vagy zuhanás?
Ha eltalálok ébenfalú kastélyodba,
fogadj szívesen, fehér aggastyán!
Tűnőfehér fényvonal villan utánam,
mint a hullócsillagok futta nyomán.
Már meg alszom a lugasban, embertelen-mélyen.
Valaki, gonosz kéz, leszaggatta a repkényt:
most mindenki láthatja anyaszült testemet.
Fekete isten-szavak csobbannak a kút fenekére,
véresen nyargalnak a felhők,
lassúszárnyú, bús-komoly angyalok keresnek valakit.
Kit? vajjon kit, Istenem? miért?
Édeskés, bomló szagot
lehel az álom.
Jó most virág-hullák közt feküdni, mosolyogni...
feküdni, mosolyogni...