Csak álomkép vagyok.
Borzongva járok, lopódzkodva némán,
ódon Sztambul szűk sikátorain –
Felettem ködös holdsarló ragyog
és szemembe mered
egy-két homályos fehér minaret,
mintha inogna, hajladozna lassan,
hogy felsikoltva rám vesse magát.
Csak álomkép vagyok,
és üldözök egy álom-alakot
kanyargó, álmos zuguccákon át,
fehér szellemet, holt álom leányt
kinek holdfényben rám ködlik a háta,
s csak menekül
nesztelenül,
surranva siklik a sikátoron.
Mögötte fátyol lebeg, s mirtusz illat
és emberfia arcát sohse látta.
Álomképek vagyunk.
Felvonít néhány kóbor, éhes eb,
meglüktetteti zsibbadó agyunk
s keleten az ég folyton vészesebb
a hajnal jön, a kínzó, az álnok,
lángot vetnek az ucca kövei.
Elfojtott sírás tör ki a házakból:
Ezen az éjen zokogtak a lelkek
és gyilkoltak az álmok.
Felkelő Napnál
őszfejű dervis képében szomorgok,
ó mecset alján, összetákolt padkán
csöndes reményem bágyadt imádságát
könnyezi a szemem
és zokogja a vérem:
– Üzött, imádott gyötrő álmomat tán
a végtelenben egyszer utolérem!