Ha innen elmehetnék,
a zúgó élet piszkos zsivajából,
s nem lennék itt csak visszajáró emlék,
amelyen mindig sűrűbb lesz a fátyol:
ha innen elmehetnék.
Magas hegycsúcsra törnék egyedül
hová eddig csak gondolatban másztam,
s egy fenyőerdő gyantaszagú szélén
laknék szegényes, kicsi deszkaházban.
Jó testvéreim lennének a fák
a gyalulatlan deszka bútorok
és beszélgetnénk minden alkonyatkor,
hogy messze-messze milyen a világ.
Estére imádkoznám
Nagy fenyves-dombon, térdenállva szépen,
fáradt fejemet csonka törzsre hajtva –
a fák figyelnék áhitattal,
csudálkoznának rajta
és így mulna el lassan évre év.
...S egy alkonyatkor Te is idejönnél.
Szép fehér arcod még sápadtabb lenne,
bomlott hajadat cibálná a szél
és én ujjongva néznék a szemedbe:
– Minálunk szép –
Ez itt az erdő.
Mindig vártalak. Áldott, aki eljő.
Jól tetted, testvér, hogy eljöttél hozzánk!
És attól kezdve ketten imádkoznánk.