Élt valamikor, réges régen Egy ifjú, kinek életében Nem volt öröm, csak néma bánat: Fájt neki, hogy az emberek közt
Egy hű barátot nem találhat. Sokat keresett. Mindhiába! Belefáradt a kutatásba; “Uram! a jók már mind kivesztek?!”
Így kiáltott fel lázas ajkkal S eget vádolva sírni kezdett. ...Ekkor vállán egy kéz pihent meg, Egy angyal állt az ifjú mellett,
Arcán fényből szőtt égi fátyol – És muzsikáló hangja csendült: “Íme itt vagyok, kire vágyol. Az Úr parancsa szent előttem, –
Kívánságára földre jöttem, Hogy te ne sírjál, drága lélek; De mikor szólít, el kell válnunk És én a mennybe visszatérek.
Akkor elragad könnyű szárnyam, De ne ejts könnyet én utánam S ne szórj az égre balga átkot!” Felelt az ifjú: “Ha csak ez kell,
Legyen úgy, amint Te kívánod!” Örömre vált sok régi bánat, Együtt voltak, ha esti árnyak Fakadtak titkos, halk beszédre
Együtt nézték a tűzpalástot Mely ráborult a hajnal-égre. Oh, szép hajnalok, boldog esték! Egymásnak ajkát hogyan lesték,
Egymás beszédén mint hevültek! A napok, évek jöttek sorra És pillanatként elrepültek. Mert az idő, az türelmetlen:
Észre sem vesszük, tovalebben, Köztünk sokáig nem maradhat, Mit bánja ő, hogy a nyomában Szerető szívek elszakadnak!
Ütött az óra hívó hanggal És elbúcsúzva szólt az angyal: “Ellenszegülni senki sem mer, Amikor Ő hív! Isten áldjon!
Majd jön helyemre földi ember. Ne okolj senkit, mert az Úrnál Bölcsebben tenni Te se tudnál, S ne panaszkodj, mert megígérted!”
...Az ifjú ott állt kőszoborként És nem mert hinni a fülének. “Elmenjen Ő? Hisz’ itt a földön Egyetlen, kinek búm kiöntöm!
Most elhagy ő is, ő is engem?” Hiába minden... messze szállt már Tömjén-illatú fellegekben. – Az ifjú pedig tört szívével
Nem lelt nyugalmat akkor éjjel: A párnák közé rejtve arcát, Fájdalmas, vészes jajdulással Hagyta kitörni lelke harcát...
Azután jöttek jó barátok, De ő nem adott mit se rájok, Nem is figyelt a szép szavakra... Azt az egyetlent, azt a régit,
Azt minden este megsiratta.
Cookies on Poetry Cove