Ne sírj!
Ne átkozódj!
Homlokodat ne szorítsd tébolyodott tűzzel
az ablak üvegére –
Ne nézz ki most!
Ne nézz ki most!
Én tudom, hogy a nyugalmat sóvárogtad.
A hosszú sétányon csak úgy tudtad elviselni
a leomlott fakoronák monoton zenéjét,
hogy idegesen hajtogattad magadban:
Holnapra mindennek vége lesz!
Aztán eljött a holnap
s még mindig süt a nap,
már november vége felé járunk
s még mindig langyos az őszi levegő,
még mindig vannak megírt levelek,
melyeket a gyászfekete fa-postások
nem adnak át a Halál kezébe.
És te zokogsz hajadat tépve
és rekedten kiabálod:
Ősz, hát még meddig kínozol?
Még meddig – meddig kínozol?
S én mondom néked:
Ne sírj!
Ne átkozódj!
Fejedet ne szorítsd tébolyodott tűzzel
az ablak üvegére:
Ne nézz ki most!
Egy reggel, mire fölkelünk,
csönd lesz –
A szél se fog jajgatni többé
és minden fehér lesz akkor reggel.
A kályha tüze altatóan fog duruzsolni
és akkor jól lesz már minden, minden
és semmi se fog fájni.
Akkor ülhetünk mind a ketten az ablak elé
s nézhetjük az imbolygó fehér pelyheket
halálos-hallgatagon, fehéren, halott-fehéren...