(Selymes lágy haja arannyal omlik,
szeme ragyogóan előre néz –)
Ne süssön nap rá, ne fújja szellő
ne fátyolozza borús köd-felhő
s messze el tőle emberi kéz!
(Fehér csokor a mellére kötve,
piros, dobogó szívet takar –)
Nap rá ne süssön, szellő ne fújja! –
Tavasznak lettem halk trubadurja,
zengő hitet ki versbe kavar.
Enyém a kép és enyém a nézés,
enyém a kacaj és az öröm:
enyém lett némán felé hajolni
muzsikás nevét imába venni
s átnézni minden nagy ködökön.
...Aranyos haja tűz glóriáját
édes Istenem, hagyd meg neki –
Maradjon fehér ruhája csokra,
s csillag szemének öröm-romokra
sohse kelljen tekinteni.