mindig olyan bánatos.
Figyeli szegény beteg, magyar
szívemnek dobogását, azután
csöndesen szól:
– Szomorú idők járnak!...
És én csak állok Erdélyország szélén
fojtogató, végtelen ködben,
összeölelkezve, némán
édesanyámmal, édesapámmal.
Cookies on Poetry Cove
We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.