Hogy dédelgettem, hogy szerettem!
Szőre bársony volt hófehér,
Ha kezem nyalta hízelegve
A kis buta
Fehér kutya,
Mindjárt tudtam, hogy enni kér.
Reggel még láttam játszadozva;
Oly fürge volt és oly vidám,
Színes lepkékkel kergetődzött
A kis buta
Fehér kutya
Kertünk virágos fasorán.
Harmatgyémántos zöld fűszálon
Arany sugárka nevetett,
Szellő járt köztük lenge táncot...
A kis buta
Fehér kutya
Olyan boldog is lehetett!...
És szürkületkor úgy találtam,
Reáhajolt a tarka lomb, –
Valaki kővel megdobálta
S a kis buta
Fehér kutya
A bokrok alján halva volt.
Bársonyos teste vérbefagyva
Egy mozdulatlan némaság, –
Kihalt szemével rámtekintett
A kis buta
Fehér kutya
Mintha vádolná gyilkosát.
Én meg egyszerre felzokogva
Kicsi gyerekként sírtam ott...
Olyan rettentőn fájt nekem, hogy
A kis buta
Fehér kutya
Örökre elment, itthagyott!