Sötét fenyő, öreg fenyő!
Te, régi idők szép emlékezője!
Veres-kövű hogy csupasz oldalához
ragaszkodón és kapaszkodón nőve,
ugye, hogy vársz rám minden alkonyon?
Olyankor melléd állok,
és megölelve gyantás törzsököd,
felejteni próbálok.
És susogom:
sötét fenyő, öreg fenyő!
S míg hullatod a tűleveleidet,
én emlékeket szitálok el lassan
és árva szívem egészen a tied...
És úgy nézünk a piros, esti Napba.