Odakünn június forró szele zúg
és verejtékes emberár liheg.
Ez itt nyugalmas ölelő hideg
fehérke zug,
hol fesztelen ülünk,
s amíg befelé furcsán zümmögünk
egy régi-régi halk dalt,
megmosolyogtat nyári örömünk.
A fagylalt
ezüst kanállal eteti magát
valahonnan egy hárfa hangú akkord
siklik szívünkön át
és felidézi
a mostot és az akkort
és álmainkat csókosan becézi...
(Eszünkbe jut:
De nini, milyen boldog vagyok én ma!
Szárazra perzselt síró avarunk
pázsittá lesz, ha álmunk arra fut
és letört ágú rózsafánk kinő...)
Pár csengő bongó rímet faragunk:
csak afféle kis hangulat poéma.
Aztán még maradunk.
Bentről nézzük, hogy milyen az idő:
körbe poroszlop vágtat,
a zápor megered – – –
Nézzük, mit ajkunk ereget,
a kékes-füstű, lomha karikákat,
s az asztalon a márvány-ereket.