Csupán a szépség

A könnyek csak kopognak. És elborult a tó. Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat? S ha elfogyott már minden rémült magyarázat, fent és alant csupán a szépség található.

Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.

Szavaink nem puffognak és nem egetverők, csak jó hidegfogású, illatos cifraságok, mint márványszobrok talpán a délszaki virágok s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.

És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van nippes pompájú, kis szalónok ajtaján s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján, csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.

Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja lágyan pihen egy festett és drága legyezőn s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn, a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.

És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek, vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag álma a tenger és lobog a kék szalag sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.

Beülhetünk sebes, szép, könnyű csónakokba s míg monoton morajjal berreg a motor, szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.

S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek, kik a gyerekszobában, fehér falak között angyalra várnak, édes, fénybeöltözött, fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.

Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal. Majd hirtelen fehérszakállú öregek lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg s koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.