Hol bolyong a lelked, szólj, Csokonai! Szólítnak a lelked bús rokonai,
szólítnak, keresnek, hívnak epedőn, ődöngvén a keshedt ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva, Erdélyből jövén, vágyunk állni szívszorongva sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel mozdulatlanul, írott néma kővel szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő, porladt rokonok melléből lehellő, – zizeg a homok,
zizegnek a lombok és amerre látsz, hajladozva bólog, reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben. Hirdeti a kő: Itt született Debrecenben s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen fekhelye vagyon, teste régesrégen homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid rád támadtanak, rád dőltek az ősi kollégyom-falak,
zargatták a költőt morc professzorok, átkokat üvöltött mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál, száműzött szegény s veled ment az ősi oltár veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat múzsakéz vetett s békötözte lágyan sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség tovább megmarad, mint a keserűség s a kemény harag. –
Mint eb, kit a gyatra gazda elzavart, fordul alkonyatra, megtér, hazatart,
Te is mentél széllel szembe, árnyad egyre nőtt, visszatértél Debrecenbe a halál előtt,
itt hulltál romokba, mikor este lett s rejtéd hűs homokba lázas testedet.
Merre leng a lelked? – szólj, Csokonai! Szólítnak a lelked dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók, megvert magyarok, kikre ordas gondok szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt, ülik körbe, lásd: akit senki sem vígasztalt, adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel, adj hit-falatot, itass meg igéddel, bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő, szólva száll a szél, sírokból lehellő légáram beszél,
leng, suhogva hajlik, borzong, merre látsz, tengerként morajlik, zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett hangok zengenek. Mily káprázat! Mily igézet! Végigrengenek
a sírok idővert korhadt csonkjai, zúg a temetőkert, szól Csokonai:
“Halld beszédem imhol. Hazád az a föld akkor is, ha gyilkol és ha már megölt
és ha házad, ólad füstölgő romok s fut a föld alólad, mint a futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja futna szerteszét, de akácok marka fogja, tartja a kezét,
ölelik, csittitják izmos és kerek karjukkal, szorítják szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség tovább megmarad, mint a keserűség s a kemény harag.
Míg a földön csúszol s napnyugtáig érsz, százszor elbucsúzol, százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el, mint gaz mostoha, de ha egyszer belefekszel, nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd s végkép befogad, szíjas gyökeret hajt csontod és fogad.
Menj haza akácul s ha nyugonni tér tested és aláhull, légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is, több már el se fér, millió halott és milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek ősi föld alatt. Holt karokkal öleljétek, míg el nem szalad,
szőjétek keményen ujra át meg át s megkötött fövényen játszik unokád.”
Elhallgat a szózat. Egy bozontos ág, egy fűszál se borzad. Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár: Hálánk csókjai illetnek, hogy szóltál, jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk, vígy a homokon! Induljunk, hogy hazajussunk! Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég, hűs esője sír. Hazahív a hűség s otthonunk a sír.
Cookies on Poetry Cove