Csillaghullásos, meleg éjjel
nyerik el ők az életet –
villanó fénysáv sötét bolton,
amit a kardjuk éle vet.
Köntösük fehér, jégsziporkás,
beszédes csillag a szemük,
arcuk, mint a pünkösdi rózsa
és édes szólni ővelük.
Homlokukat sivító szélben
messze kerüli el az árny
és lobogójuk pihe-könnyű,
mint selymes, fehér lepke-szárny.
Sárkányfiakra törnek zúgva,
de akkor is mind mosolyog
s szólnak, ha jönnek győzelemről:
Nem is volt olyan nagy dolog!
Otthonként néz le rájok este
a csillagejtő, messze ég, –
Ezek az Új Föld katonái,
ez a csodás Új Nemzedék!
Virág pattan ki, merre járnak,
ezüst patkós lovuk nyomán
s a szikkadt bokor rügybe csendül,
mint Áron-vessző hajdanán.
Hej, vágtassatok erre, erre!
– A világ itt még oly halott! –
Gyertek hős, ifjú paripások,
ti csillagszemű lovagok!