Én mindig csak írok
és Neked is írok.
Én a szomorú, csúf lantos diák,
akit a Sors még vádolni se hagy –
küzdő embernek olyan kicsike,
játszó gyermeknek olyan szörnyű nagy,
hát mit tehetnék egyebet?
Én mindig csak írok,
s nem fáj, hogy lesz, ki más utat követ,
lesz, aki bókol,
lesz, aki csókol
mosolygó, boldog, szerelmes követ.
Én bágyadt vagyok, távoli, ködös
és szomorú, mint ősszel a hegyek, –
én jöttem és megyek, –
és én semmit se kérek
és adni semmit sem bírok,
Istenem! én csak álmodom
és – és írok, írok, írok...