Csak egy délután nem voltál velem.
Te Szépség!
Te Jóság!
Művészetem!
S én visszahulltam szakadékaimba.
Minden szép álmom, amit építettél,
Magábaroskadt zordan, hirtelen.
Csak egy délután nem voltál velem.
Csak egy délután hagyott cserben
a képed –
S én megrúgtam az uccaszéli koldust,
megátkoztam a tavaszi napot
és száműzöttként, akit dühe éget,
sírva dőltem a nagy bánat-avarra.
Csak egy délután maradtam magamra.
Holtkomor kertben
homlokom vertem,
lihegve, habzón téptem a ruhámat,
míg néztem kábán, dúltan, véresen.
Csak egy délután nem fogtad kezem.
...Azután újra mindent bánva,
lettem kékszemű kisgyerek,
ki nádtáltoson Óperenciát jár,
s vonatot játszva sistereg,
ki csöndes, szelíd, sírós alkonyatkor
fáradt hegedűn álmot hegedül...
– Olyan bolond és olyan árva lettem,
pedig csak egyszer hagytál egyedül!