Valahol itt van köztünk a pokol,
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanúl.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!
Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.
Jaj, hol van a tündérkirálynő,
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?
És hol vannak a nyugodt, szép napok?
Hol van a végtelen-nagy síma tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?
Csak a viharzó szomorúság maradt.
Holt férget hiába csókol március,
engem is hiába glóriáz a nap
s ma már ajkam is hiába csókolják.
Valahol itt van közel a pokol,
lángjai lobognak láthatatlanul.
És fel-felsírnak a kemény kövek
imbolygó, nesztelen lábam alatt.