Nem is oly rég volt, hogy mi összejöttünk,
Nem hittük még, hogy szívünk összenő,
S midőn ezt tudtuk, nem sejtettük azt, hogy
Elválásunkra is lesz még idő,
Hogy elmégy messze, elhagysz engemet; –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Vidám két ifjú gondtalan madárként,
Csak énekének s álmainak élt;
Míg én cél nélkül, szárnyszegetten állok,
Te teljesülve látod magadét,
S feléjök szállva elhagysz engemet; –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Ködös jövőmnek vak sötétségében
Sikered az egyetlen fénysugár,
Amely szívemnek szikra kis reményt ad,
Amely előttem imbolyogva jár, –
Csak fáj nagyon, hogy elhagysz engemet, –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Ha jönnek majd a hosszú délutánok
S hiába nézek várakozva én,
Ha járnak-kelnek ösmeretlen arcok
S a kis utcából nem közelgsz felém,
Utánad száll egy fájó képzelet:
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
S eszembe jut majd: gondolsz-é most énrám,
Küldesz-e egy imát az ég felé,
Amely lesujtott, árva, bús szívemnek
Vigasztalásait könyörgené,
Vagy elfelejtél Te is engemet?
Egyetlen jó Barát, Isten veled!
Nem! Nem felejtesz! Mi szeretjük egymást,
Legyen közöttünk bár a fél világ
S meg fogjuk érni egykor mind a ketten
Viszontlátásunk édes mámorát!
Oh akkor, akkor mily boldog leszek! –
Egyetlen jó Barát, Isten veled!