Künn köd roskad a fakó tájra
és mindent, mindent elfedez,
az ablakot hideg szél rázza
és őszi eső permetez.
A fű vizesen meglapul,
míg kinézek az ablakon,
s gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a tócsák
szomorúan, hallgatagon.
Az ágakat valami bánat
konokul csaknem földig húzza...
Fázós, didergő, lucskos minden
és engem mégis vonz az utca!
...Mi jobb: álmokba belemúlni
hol a valóság fényes semmi –
vagy ködnek, esőnek, pocsolyának
becsukott szemmel nekimenni?