Barátom, nem kellenek válogatott
szavak ehhez, amit le akarok írni,
elég, ha kimondom, amint legelőször
nyelvemre téved, hogy – mégis csak
jó itt ebben a csendben! Ma láttam
egy parasztot, aki szántott, közelebb
mentem hozzá, megkértem: engedné
meg, hogy tartsam egy kicsit az eke
szarvát. Ő mosolygott és én úgy nyúltam
a nyirkos, barna földben muzsikáló
szerszámhoz, mint egy szentséghez,
mint kedvesem izmos, fehér
karjához. Mindjobban belemelegedtem.
Délben fekete kenyeret ettünk, jó
szalonnát és borsos adomákat
puffantottunk az őszi levegőbe.
Ma éreztem először, hogy szeretem a
földet, beteges, forró szeretettel
s ma gondolok rá először, hogy
nyárperzselte, illatosbőrű hátának
nem fájnak-e méltatlan lépteim?