Az üveghegyen bandukoltam, békésen,
üvegcserjék csillogása között,
valami régi szomorúság ízével a számban.
Ezer méterek mélyéről halványan piroslott
fel az örök gondolat tüze, öles lángok
nyaldostak bizonytalanul, némán,
üveg alól. Koporsók feküdtek a föld
tiszta üregében. Fakóarcú holtakat
ölelve, akiknek lehunyt szeme alatt
bölcsen ringott a végtelen mosolygás.
Egyszerre megértettem mindent egy cikázó
pillanatra, megértettem a szeliden
bíborodó, uszályos holdat, megértettem
anyám egy régi, zavaros pillantását
s halk borzalommal emlékeztem vissza,
hogy én teremtettem a csillagokat.
Könnyű lábam alatt pengett, zengett
az örökkévalóság üvegmuzsikája.