Kedves őrházak, hol mindig megálltam
és simogatva beszéltem is néha,
most elbúcsúzom tőletek.
Olyan komor az ég.
Előttem hosszan kanyarog a sín,
mintha mondaná: messzire megyek,
ahol elcsitul minden földi kín
és alagúttal várnak a hegyek;
Csak gyere velem és ne félj!
És elindulok rajta.
Most utoljára még búcsút veszek
minden pislogó, szürke megállótól,
aztán komor gőz zakatolva tombol,
kerekeimet hajtja
és nem állok meg soha, soha többé.
Vörös lámpámnak vércsíkos tüze
végig ömlik a sínek közepette –
Messze alusznak békén, szelíden, –
mint aki dolgát rendén cselekedte,
és felijednek mellem robajától.
És szidnak engemet.
Kedves őrházak, hol eddig megálltam,
gondoljatok rám mindig szeretettel.
Akkor is, hogyha ajkam néha vádol
és nem is nézek soha tifelétek,
– akkor is, hogyha majd egy éjszakán
újabb vonatok jönnek
s én kirohanok ebből a világból...
Kicsi őrházak, Isten veletek!